Karácsony!

3 fontos dolog van amit szeretnék elmondani:

1. Boldog születésnapot Zsófia!

2. Boldog névnapot Ádám!

3. Boldog karácsonyt mindenkinek!

félek, hiányzol

borba fojtott harag ...

zavart lelki állapot

Eltüntem egy időre. Sajnálom, de összejöttek a dolgok, elfoglalt voltam (vagyok).
kezdjük az elején:
most minden rendben van, itt a karácsony, meg a szilveszter.
szerelmes vagyok megint de ez most más, már írtam rolla.
ja és még zsofiába is szerelmes vagyok, imádom azt a nőszemélyt
csak titkolom, mert félek megijed a nagy szeretetemtől és elhagy...
nem amugy nem, imádlak zsofika.

mostnaában pedig sokat jártam ide-oda.
majd még írok, ha lesz hangulatom.

kaptam egy illatos gyertyát a bécsi vásárból

dúdolni halkan;

forró nyári éjszakákon.

17 másodperc

- Arra gondolj, hogy megvan amire vágysz. Ne a
vágyad hiányára gondolj, hanem képzeld el, hogy
megvan amire vágysz. Mert addig, amíg csak a
vágyad hiányát érzékeled, amíg szüntelenül ez jár az
eszedben, nem leszel boldog. - Mialatt Ogud be-
szélt, Dóra szíve szinte a torkában dobogott. Mit
tudhat róla ez a vadidegen ember? Hogyan tapinthat
így az elevenjére, hogyan találhatja ki azt, amit rajta
kívül senki sem tud itt, ezen az indonéz szigeten?
- És ha nem lehet elképzelni, hogy a vágyam való-
ra válhat? - kérdezte hirtelen, félbeszakítva Ogudot.
A festő most angolról balinézre váltott, lefordította a
papnak a kérdést. Dóra a sötétben is látta, hogy a
pap egészen felé fordul, és úgy felel.
- Azt mondja, hogy el kell képzelned. El kell
képzelned, mert nincs lehetetlen.
- De ez lehetetlen - vetette ellen Dóra.

szombat;

hanyag elegancia, meg némi arogancia.

Hősök - Utolsó vasárnap

Róla.

Tudod az elején féltem ettől az egésztől. Az utóbbi időben te lettél az egyik legjobb barátom, és tudod , hogy több legyél mint barát az igazán megijesztett. Nem szeretném, hogy összevesszünk és vége legyen ennek az egésznek, főleg ne a barátságunknak. De a végén több lettél mint a legjobb barátom. Mostmár megfogom a kezed az utcán, csókot adok neked amikor kedvem tartja és megöleljük egymást amikor kedvünk tartja. Te meg én mostmár valamiféle egységet alkotunk.
Szeretlek. Szeretem a hangod, a kisfiús mozdulataid, szeretem amikor átölelsz vagy csak rámnézel. Szeretem, hogy veled bármit megoszthatok, és szeretem hogy mindíg jobb kedvre derítessz.

Ez most valami más, valami új.

ma;

leugrok a kisboltba tejért... 13 évre.

az emberek beszélnek, sokat.

suttognak, folyton csak suttognak.
a fejemben, körülöttem, a hátam mögött.
UNALMAS rettenetesen unom.

félek a jövőmtől

józan ész

ősz van.
annyira de annyira ŐSZ VAN.
mindenhol; a levegőben, az égen, a fákon, az embereken,
a ruhákban és a ruhákon, a buszon és a reggelekben.
én nem akarom ezt.

nincsen már semmisem...

Montenegró
15-21

boldog
,talán

Ady Endre

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

"És köszönök ma annyi ölelést..."

így szól a versnek egy apró kicsiny kis sora.
mégis milyen sokat mondó apró kicsiny kis sor.

ezúton szeretném megköszönni én is.
azt a sok ölelést, biztatást és vidámságot amit adtál.
tudom, tudom hogy ezeket én így ilyenkor
nem igazán tudom értékelni, de köszönöm.
emlékszel még?
tavaly nyár.
nagy zuhé, utána pedig a szárítkozás a fullasztó melegben.
és idén tavasz.
amikor közel félév után először láttalak.
boldog voltam, nagyon boldog.

mindenkinek üzenem hogy huzzon sörééé'

you 're my friend.

azt hittem tényleg a barátom vagy...
de otthagytál.
otthagytál amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.
hát ilyen egy igaz barát?
azt mondtad gondolkozzak el a dolgokon...
elgondolkoztam.
sok mindenre rájöttem.
most neked kéne elgondolkoznod pár dolgon.
nem mindig én vagyok a hibás.
nem csak én élek tagadásban,
és legfőképp nem vagyok pesszimista.
sajnállak, tényleg
és hiányzol igazán.
de tudod semmi sem lesz olyan mint régen.
hogyha egy-két pasi így szét tud minket választani
akkor mit vársz még?
neked nincsen szükséged rám, sem a tanácsaimra.
neked van száz meg száz barátod.
nekem csak 1 van.
így jártam nem jött be az élet.
remélem egyszer rájössz majd a dolgokra,
és rájövünk hogy hol rontottuk el.
szeretlek és mindig is szeretni foglak.
felejthetetlen volt amit kaptam tőled.
és én nem akarom ennyivel lezárni mindezt...
azt hittem ez örökre szól...
tévedtem, ismét.

hello Debrecen♥

Budapest fantasztikus volt!

az éjszakai bulik, és a hajnali séták. az a szemetgyönyörködtető látvány ami elémtárult a magasból.
a társaság, az új és a régi barátok, a sok metrózás, a fűben alvás, az éneklés.
azthiszem ez a nekemvaló élet.





de azért
jóvolt
hazajönni
...

törött

Válaszokat akarok.
Egyszerű válaszokat.
Csak pár rohadt választ,
olyan nagy kérés ez?

Arra gondolok, az egyik én vagyok a másik te

Nekem kell, hogy ott legyen reggel, és jó éjt kívánjon.
Egyszer találkozol valakivel, megszereted és tényleg
boldog vagy vele. Szépen lassan megismered minden
mozdulatát, bele látsz a fejébe , ismered a
gondolatait is, minden pillantását érted, ismered
a szemét, a kezét; és nagyon jol tudod hogy
milyen megérinteni és milyen az illata.
Tudod milyen mikor boldog, mikor mérges,
mikor fáradt, mikor alszik, mikor szomorú,
mikor csalódott. Ismered talán magadnál is jobban.
Minden olyan régen kezdődött, emlékszem arra a bizonyos
napra amiből kipillantva minden reménytelen volt.
Emlékszem mikor még mulya 'kis lány' voltam, mikor
félve adtam puszit vagy egyáltalán nem is adtam.
Tisztán emlékszem az első pár napra, az első pár hónapra,
de mégis minden olyan régen kezdődött. Váratlanul jöttél,
hódítottál, vittél mindent és ráébresztettél az érzésre ami
még azóta is itt él, itt van. Sokszor mégsem volt
ez tökéletes szerelem, és sokszor utunk szét vállt.
Az idő talán segített hogy rájöjjünk arra hogy kellünk
egymásnak. Csak pár pillanat. Felszállsz a buszra.
Én maradok a megállóban. Végig sétálsz a buszon mint
akár egy mesefigura és leülsz az ablak mellé.
Oda állok a busz mellé, melléd.
Leolvasom a szádról a szót, ami nélkül nem tudnék élni.
Némán válaszolok én is, szeretlek. Csak pár pillanat.
Hátra lépek, indul a busz, és elmegy. .
Csak pár pillanat.. amiért élek.

ó te nő.

amikor megismertelek, rajzoltál a cipőmre

ELTÖRÖLNÉM. MEGTÖRÖLNÉM. KITÖRÖLNÉM.

legalább attól nem kell félni, hogy magányosan tengődő
reménytelenül szerelmes zenész leszek valahol a nagyvilágban...
mivel nemtudok zenélni.
feladnám

nem érez fájdalmat, nem örül, nem fél

ha menni kell, de most jönnöd kell

Ránézek az órára: fél három.
Hiányzik. Miért hiányzik?
Utánaszámolok...
12órája azaz
fél napja beszéltem vele utoljára.
Nem sok idő. De hiányzik.
Az óra lassan ketyeg
és minden egyes kattanással jobban hiányzik.
Szeretem, és ezt ő is tudja. És ő is szeret,
és ezt én is tudom.
Kölcsönös szeretet, milyen ritka.
Hiányzik. Miért hiányzik?

ha egy sziv egyszer összetörik,meglehet hogy rosszul forr össze.. torz lesz.. hideg és kemény!

Voltál már úgy, hogy azt akartad mondani, hogy persze, hogy veled tartok, ha mész, és mégis csak egy grimasz meg egy makacs "mégsem megyek" lett belőle? Hogy némán ültél, mikor nyelved hegyén izzott a szó: "szeretlek". Hogy a meleg ölelés helyett ijedt távolságtartásba burkolóztál? Hogy valakinek azt mondtad nélküled is boldog leszek, menj csak, hátra ne nézz, és a kemény szikla porrá hullt, mikor Ő elhagyott. És csacsogtál már legjobb barátodnak máshoz fűző szerelmedről, lelked mélyén vágyva, hogy csókjával tapassza be a szád? És kezdtél már úgy mondatot, hogy most elmondom az igazságot neked, s a szerelem színeit lecsupaszítva, csak valami halovány képet festettél érzéseidről, nehogy nevetségessé válj? Mondta már a belső hangod, hogy nem jött még el az ideje, és később azt, hogy elmúlt? Nevettek-e már ki azért, mert szerelmet vallottál? Rákiáltott-e már etikai értékrended, ne tovább, nem szabad így szeretni, és féltetted-e már szerelmed attól, hogy életed túl bonyolult? Ébredtél-e már arra, hogy szíved igazgyöngyeit olyannal osztottad meg, aki nem bírt rá vigyázni? És volt-e bűntudatod, amikor a másik, kit megszerettél, neki már csak szűkmarokkal mért üveggyöngy jutott?

------------------------------------------------------

Úgy érzem, a szívem kiröppen a mellkasomból. Olyan volt, mintha papírból vágták volna ki, lassan forgott, majd ellibegett a mesés világba, ahol az álomszép, csodás jövő várt rá.

Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szűk börtönben élsz.

egy kis pótolni való...

igazából nem egy kicsi pótolnivalóról van szó.
rengeteg minden változott 2hónap alatt az életemben.
és igazából nem is tudom hogy holkezdjem.
annyi volt hogy egyszer fennt egyszer lennt majd most fennt, de tudom hogy mi következik.
nemtudom leirni hogy milyen érzéseken mentem kerszetül, hogy mennyi minden volt amit elkerülhettem volna de nem tettem... mert nem.
sosem voltam aza fajta ember aki elmondja az érzéseit, engem nem olyan családban neveltek.
mindenkinek megvoltak a saját 'kis' gondjai amiket megpróbált megoldani.
ami többé-kevésbé sikerült is.
pedig néha olyan jólenne üvölteni, hogy: 'emberek nem csak nektek vannak gondjaitok, attól hogy halgatok nemvagyokjól, csak önzök vagytok és nem figyeltek'
megmondanám mindenkinek a véleményem, hogy ilyen meg olyan meg amolyan egy kis suttyó.
de nem tehetem mert engem nem igy neveltek.
tisztességes , de furcsa családom van.
de végtére is megélünk.
hozzászoktam hogy anyikám beteg és hogy apukám rengeteget dolgozik, a bátyám meg rengeteget iszik. sajnálatos de inkább megszokom és segitek nekik,
minthogy elfussak a problémáim elöl.
azt hiszem kicsit eltértem a témától.

üres szemetesláda.

azt hiszem ma sem írok ide...

nevettem mikor már nem bírtam tovább!

Úgy éreztem szétesek.
mint a lego vár amikor már nem kell senkinek.
érzelmileg tönkre mentem.
már csak nevetni bírtam.
magamon és másokon!


de akkor jöttél te...
Zsofia!
és összeszedtél mint mindig.
köszönöm neked, mint mindig.
nemtudom milenne, ha...
de remélem nem kell megtudjam.

ígérem mostmár összeszedem magam.
éretten fogok gondolkodni.
vagyis megpróbálom.......
de én legbelül még gyerek vagyok!
és ez talán baj, talán nem.
sosem fogom megtudni!

1950. the dream's year?

Két választási lehetőség van az én felfogásom szerint. Vagy követed azt a szerepet amibe bele születtél, amit mások elvárnak tőled, vagy pedig megvalósítod mindazt amit te szeretnél. Persze az első esetben is lehetsz boldog, sőőt talán még boldogabb is mint a másodikban. De én inkább azt választanám, megélném a saját életem, megtapasztalnám az életet. Inkább élek rendetlenségben, szabadságban és szabályszerűtlen világban, mint egy felszínes, 'mindenkinek a legjobat mutatjuk' közben meg semmi sincs rendben az életemben. Nekem nem az a tervem, hogy gimnázium, egyetem aztán férjhez megyek, gyereket szülök és vagy boldogan halok meg vagy nem. NEM, elnézést de én nem ilyen életet szeretnék. Lehet hogy a szüleim ezt várják el töllem, vagyis inkább az apukám. Sajnálom, vagyis jobban belegondolva nem. Nem sajnálom, hogy én nem akarok megfelelni az átlagos elvárásoknak. Nekem vannak hatalmas álmaim, mint minden gyereknek. Elvégzem a gimnáziumot, aztán utazok a pénzemből amit összegyüjtöttem. Világot látok én és a magány. Útközben bemegyek mindenféle kocsmába, megismerem a kulúrát és átélem az ottani emberek életét, aztán továbbállok mintha ott sem lettem volna. Ugysem fogok senkinek hiányozni, hisz én csak megfigyelő leszek, bár lehet néha összetörök egypár szivet és az enyémet is összetörik. De az álmaimat nem vehetik el, engem nem címkézhetnek fel, hisz sokminden jellemez.

egyreinkább aztérzem hogy....

Ez egy vicc. Egy nagyon rossz vicc. Játsszuk el. De minek? Már az se megy. Nem érted. És talán én se. Ne. Már ne játsszuk el. A függöny legördült. Senki sem tapsol. A néma csend rátelepedett mindenre, és amit szabadon hagyott, azt belepte a sötétség. Fullasztó magány ült körénk. Közénk. Pedig én vártam, akartam, kértem. Értem és Érted. Érted. Érted? Már nem érted. Ha egyáltalán valaha értettük. Miért kérdezel, ha nem vársz választ? Miért keresel, ha magamra hagysz, miután rám találtál? Egy vicc. Egy nagyon rossz vicc. Mindjárt legördül a függöny. Előtte még, utoljára, játsszuk el. Játszunk szerelmet és egymást. Játsszuk el, hogy értjük. Érted. Értem. Érted? Értem? Értünk. Mielőtt legördül a függöny.

Nem élem túl, ha nem engem vársz.

Minden percben hiányzol Féltelek mindig, hogyha nem vagy mellettem, nem fogod a kezem. Félek hogy egyszer elveszítelek. Nembírnám ki. Azthiszem végérvényesen és visszavonhatatlanul belédszerettem.

2010. 01. 06.♥

good morning, sweet.

Sétálok egy kissé romos de számomra mégis gyönyörü épület felé. A magassarkum kopogása nem hallatszik, elnyomja az utca zaja. Odaérek az épülethez. Kinyitom az ajtót. Belépek. Odabent füst és emberek moraja hallatszik.Ugyérzem mindenki engem néz. De nem, nem mindenki. Egy alak csak az ujságot bujja és kávét iszogat. Leülök szemben vele, de mégis tisztes távolságra. Magam sem tudom miért de vonzza a tekintetem. Megjelenik egy kedves pincér felveszi a rendelésem, ami ugye a szokásos capuccinom. Kiváncsian probálom meglesni a relytéjes személy arcát. Közben találgartásokba bocsátkozok. Fiatal lehet vagy öreg? Barna vagy szőke a haja? És a szeme? Jajj istenem, ha csak egy pillanatást vethetnék rá. Ugy vágytam arra hogy rámnézzem mint kisgyermek vár a rég nem látott apukájára. Gyermeteg gondolatai támadnak, a szeme csillog, az arca kipirosodik az izgalomtól. Vajon miért nem néz ide? Nem érdeklik az emberek, vagycsak annyira elmerült az olvasásban? De nem, a kávéját még néha felemeli aztán iszik belölle. Idegesen kutatok a cigarettás dobozom után. Mikor végre megtalálom, egy öngyüjtot keresve kotorászok a táskámban. Már-már annyira elméjedtem ennek a müveletnek végrehajtásában hogy elfelejtkeztem a körülöttem lévökröl. Egy halk kis sohajjal végülis lemondtam az elkoborolt öngyüjtomról és visszahejezkedtem a székembe. Egy kis idö után megjelenik elöttem egy alak. Kezében ujság. Az arcát nem látom. Félve nézek egyre feljebb és feljebb. Szivem a torkomban dobogott. Annyira kiváncsi voltam, de féltem. Hogy mitől? Nemtudom. Végül megpillantottam egy tökéletes vonalu szájat, ami rám nevetett. Egypár tökeletesen gesztenyebarna szemet és egy tökéletesen csillogó barna hajat. Tüzzel kínált. Én elfogadtam. Meggyujtottam a cigarettám és a szívemben is láng gyult.

Így lettem hát szerelmes
egy kitalációba.♥

gondolkozz el rajta...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

ezaz én tündérmesém

vannak tények amelyeket elfogadsz. vannak elveim amiket nem értesz, vannak amikkel egyetértesz, vannak amik miatt utálsz. írtam már magamról eleget, engedtem hogy megismerj. birtokoltad az életem egy igen apró részét, de mégis a tied volt. megismertél és közben félreértettél. valaki mást láttál és nem engem. álomvilágba tévedtél. ez nem én vagyok akit látsz. csupán egy furcsa lény akit velem azonosítasz. meg akartál ismerni és elkeveredtél. nemértesz pedig akarsz, nem hallasz igazából pedig csak az én hangomra figyelsz. talán veled van a gond talán velem. sosem fogjuk megtudni. lehet énvagyok neked tul sekélyes vagy éppen tulságosan bonyolult. lehet a te elméd olyan egyzserü vagy éppen valami nagyon bonyolultat keresel. de ezek mind találgatások. emiatt ne bánkodj. hiszen ez sem igaz, ugyanugy mint az sem amit hiszel rólam. pedig én igazán engedtem hogy megismerj.

*hahahaha






ennyit a hétvégéröl...

játszanak, eljátszák hogy nemjátszanak.

Ismered azt az érzést?
Amikor mindenki nektek tapsol és sikít és ujjong,
de téged mindez nem érdekel. Ott vagy a színpadon és nem foglalkozol a külvilággal.
Az adrenalin csak termelődik, majd szétárad benned. És elindul a zene.
Te csak táncolsz és táncolsz és csinálod azt,
amit a próbákon már annyiszor. De ez mégis más. Az a bizonyos érzés. Hogyha pedig nem ismered gyere velem.
Felfedezzük együtt a világot.
Ujra gondtalan kisgyermekek leszünk
és csak fagyit eszünk télen-nyáron.
Majd bölcs és tapasztalt öregekké válunk. Tanítjuk a fiatalokat az életre. Gyere velem és legyél mellettem őrültségekben.
Valósítsuk meg a kölkös álmainkat.
De először igérd meg hogy nem hagysz el.
Hogy mellettem leszel bármekkora bajban is vagyok,
bármekkora hibát is követek el, fogd a kezem. Én is így fogok tenni, megígérem. És mikor majd öregen és fáradtan egymás mellett fekszünk olyan boldog leszek mint még soha. Olyan csendesen és fájdalommentesen fogok végleg elaludni mintha másnap még felkelnék.
Mintha lenne még jövöm.

mindegy, milyen hős az ember, beleszédül

annyi érzés.
annyi megválaszolatlan kérdés.
miért?
miért pont én?

ki fogja nekem mindezt megmondani?
senki...
gondoltam!


egyszer majd rájövök.
az egészcsak játék
amiben elbukunk majd felállunk és ez ujra meg ujra.

mindig lesznek lejtők és emelkedők..
néha könyebb lesz néha meg kurvanehéz.

igyvanez nemtudsz rajta változtatni.
ez az ÉLET basszátokmeg!

really love.

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott.
A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett.
A szeretet megszólította:
- Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
- Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
- Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
- Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! - Válaszolt a Büszkeség, - itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
- Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
- Oh Szeretet !- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta szeretet kérését.
Hirtelen megszólalt egy hang:
- Gyere Szeretet, én elviszlek téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
- Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
- Az Idő volt- mondta a Tudás.
- Az Idő?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az Idő?
A Tudás válaszolt: - Mert csak az Idő érti meg, hogy milyen fontos az életben Szeretet!

Szólj majd, szólok én is ha látom majd, ott azt mondják, hogy mindig béke van.

ahogy olvasom, hallgatom a gondolatait egyrejobban aztérzem hogy számára már nem vagyok fontos. hogy kiléptem az életéből, vagy sosem jelentettem neki tulsokat.
pedig mondta, elmondta nekem hányszor... hogy szeret. akkor ezt nemtudtam ennyire értékelni.
bezzeg hogyha most kapnám azt a szeretetet tölle.
gyönyörü barátságvolt, ami egy csodálatos nyarat tudhat maga mögött...
de nemhiszem hogy végetért volna ez a barátsság.
nemakarom, nemtudom elfogadni.
igazából nemvesztünk össze, nemis haragszomrá és remélem őse haragszik rám.
a multhét szombat szépvolt, olyanvolt mint mindig.
egyhét alatt mennyi minden megtud változni...
nemis tudja mennyit köszönhetek neki.
sosem mondtam el neki hogy mennyire fontos, hogy mennyi mindenben segített és hogy mennyire másemberré lettem mint amilyen voltam a barátsága elött.
remélem olvassa ezt a bejegyzést, és magáraismer.
mert én félek neki elmondani, félek a szemébe mondani.
félek hogy aztmondja hogy tényleg ígyvan...
és azzal vége lenne mindennek, magával vinné az életem felét.
magambaroskadnék... az a sok emlék
ígyis épp elég embert veszítettem el.
de őt nem akarom...
tul fontosnekem.
és azthiszem ez az énhibám, nemmondtamneki mindennap hogy szeretem
veszekedtemvele, mégha nemismindig neki volt igaza nemkellet volna.
örülhettem volna hogy elfogad a hülyeségemmel az ügyetlenségemmel
és a kibirhatatlan személyiségemmel együtt.
akkor nemtudtam értékelni a barátságát,
most tudnám...
de szerintem ha visszakapom ugyanezlesz.
megint visszajönnek ezek az érzelemmentes héköznapok.
a hajtás a felvételim miatt...
és megint elhanyagolom őt.
pedig nemis tudja mennyire fontos számomra...

én mégmindig SZERETLEK.

Nincs semmi baj azzal, ha hiszel a tündérmesékben, mert a végén mind boldogan élünk majd,amíg meg nem halunk..

Testileg lelkileg fáradt vagyok.
De legalább boldog és büszke.
És szeretem a családom, a barátaim.
SZERETEM AZ ÉLETET!

Az agyam játszana velem, de a szívem képtelen. ; 22:45-23:14

Vajon van hatalmunk az idő felett?
Egyáltalán mi azaz idő?
Megérinteni, megízlelni nem tudjuk. Mégis hiszünk benne. Igazából olyan régen hiszünk benne hogy már nem is feltételezzük azt hogy ez egy kitalált dolog. Csak elfogadjuk a létezését és kész. Pedig meglehetne cáfolni, nemtudom hogy hogyan de meglehetne. Mindent meglehet cáfolni, igaz nem mindig értelmes módon de akkoris valahogy csak lehet. Amikor az emberek még nemtudták, hogy mennyi egy óra vagy éppenséggel egy nap akkor miszerint éltek? Sosem volt nekik megszabva hogy mikorra menjenek haza? Sosem tudtak megbeszélni találkákat órára pontosan. Csak azt tudták hogy mikor van napfelkelte vagy naplemente. Ez a két biztos dolog volt az ő napjaikban. És akkoris teljesen boldogok voltak. A tudatlanság boldogít. Azthiszem ilyenkor mondják azt, hogy amiről nemtudunk az nem fáj. De visszatérve az időre: furcsa dolog szerintem. Mindenesetre félelmetes.
Látni azt a sok dolgot amit az idő tett. Az évezredek óta csiszolodott köveket amik máramár szabályos gömb alakúak, a sziklákat amiket kettéhasított. Mind-mind csodálatos dolgok de félelmetesek. Hogyha az idő ilyen dolgokat művelt a többezer tonnás kövekkel mi mindent tudna művelni az apró kis törékeny emberekkel. Hogyha belenézel egy idős ember szemébe azthiszem megláthatod az idő egy apró darabját. Nem szószerint láthatod csak átérezheted megérintheti a lelked ez az egész. Az öregember is volt kisgyermek, amikor a szüleivel játszott otthon, aztán lett kamasz amikor már-már egyre többet veszekedett azzal a két emberrel. Azután lett felelőségteljesebb ugyan de még mindig gyerek. Amikoris már azon kapta magát, hogy teljesen felnőtt. Családja van, gondjai, jogai és kötelességei vannak. Később az ő gyerekei is kamaszodni kezdtek, mostmár a másik oldalról figyelhette ezeket a veszekedéseket. Miután már elég idős volt megértette a család fontosságát, hogy család nélkül semmik vagyunk. És már ugynevezett öreg korában rádöbbent hogy az idő nagyúr. Kegyetlen de ugyanakkor nyájasan hívogató, félelmetes de ugyanakkor csodálatra méltó. De csak a halálos ágyán döbben rá az ember hogy:
AZ ÉLETET IGENIS AZ IDŐ IRÁNYÍTJA.

Köszönöm mindenkinek aki elolvasta.♥