Szólj majd, szólok én is ha látom majd, ott azt mondják, hogy mindig béke van.

ahogy olvasom, hallgatom a gondolatait egyrejobban aztérzem hogy számára már nem vagyok fontos. hogy kiléptem az életéből, vagy sosem jelentettem neki tulsokat.
pedig mondta, elmondta nekem hányszor... hogy szeret. akkor ezt nemtudtam ennyire értékelni.
bezzeg hogyha most kapnám azt a szeretetet tölle.
gyönyörü barátságvolt, ami egy csodálatos nyarat tudhat maga mögött...
de nemhiszem hogy végetért volna ez a barátsság.
nemakarom, nemtudom elfogadni.
igazából nemvesztünk össze, nemis haragszomrá és remélem őse haragszik rám.
a multhét szombat szépvolt, olyanvolt mint mindig.
egyhét alatt mennyi minden megtud változni...
nemis tudja mennyit köszönhetek neki.
sosem mondtam el neki hogy mennyire fontos, hogy mennyi mindenben segített és hogy mennyire másemberré lettem mint amilyen voltam a barátsága elött.
remélem olvassa ezt a bejegyzést, és magáraismer.
mert én félek neki elmondani, félek a szemébe mondani.
félek hogy aztmondja hogy tényleg ígyvan...
és azzal vége lenne mindennek, magával vinné az életem felét.
magambaroskadnék... az a sok emlék
ígyis épp elég embert veszítettem el.
de őt nem akarom...
tul fontosnekem.
és azthiszem ez az énhibám, nemmondtamneki mindennap hogy szeretem
veszekedtemvele, mégha nemismindig neki volt igaza nemkellet volna.
örülhettem volna hogy elfogad a hülyeségemmel az ügyetlenségemmel
és a kibirhatatlan személyiségemmel együtt.
akkor nemtudtam értékelni a barátságát,
most tudnám...
de szerintem ha visszakapom ugyanezlesz.
megint visszajönnek ezek az érzelemmentes héköznapok.
a hajtás a felvételim miatt...
és megint elhanyagolom őt.
pedig nemis tudja mennyire fontos számomra...

én mégmindig SZERETLEK.